A félelem rendkívül erőteljes érzés - vajon miért? Az ok feltehetően abban keresendő,  hogy biologilag rendkívül fontos reakcióról van szó, amely komoly veszedelem esetén segít mozgósítani erőforrásainkat önmagunk megvédésére. Ebből a megközelítésből a félelem része annak a viselkedéses rendszernek, amely a környezet ártalmaival szemben hivatott megvédeni bennünket. A fajok többsége számára a legnagyobb fenyegetést az jelenti, ha más fajok táplálékként akarják használni őket. Mivel a ragadozókkal szemben önmagát megvédeni képtelen, elfogyasztott élőlény lehetősége génjei továbbadására gyakorlatilag lenullázódik, nem csoda, ha a ragadozókkal szembeni védekezésre hatékony rendszerek alakultak ki. Az agy bizonyos területei kizárólag ezzel foglalkoznak, ellátva a félelem érzésével a különböző fajokat az egerektől-patkányoktól kezdve a majmokig, ill. az emberig. Amennyiben a félelem érzéséért a természetes kiválasztódás a felelős, akkor kézenfekvő genetikai tényezőket gyanítani a háttérben. A félelmet tehát egyrészt biológiai szerepe határozza meg, de a képet - a behaviorista kutatók legnagyobb bosszankodására - még legalább két tényező szinezi. Nem mindegy, hogy milyenek a félelmet kiváltó körülmények, azaz hogy mi indítja be a védekező viselkedéses rendszert, továbbá az sem mindegy, hogy a félelem következtében milyen módon viselkedünk. A természetes szelekció nemcsak azt hatázozza meg genetikai bejegyzéseken keresztül, hogy mitől féljünk, hanem azt is, hogy ezt miként tegyük, és hogy milyen módon viselkedjünk fenyegető helyzetben. A ragadozókkal szemben azonnali védekezésre van szükség, gyorsan és hatékonyan kell cselekednünk, amit a lassú, próba-szerencse jellegű és megerősítésen alapuló tanulás egyszerűen nem képes biztosítani. A próba-szerencse stratégiát alkalmazó fajokat ma már inkább a paleontológusok tanulmányozzák, nem pedig a pszichológusok.Mindennél fontosabb a veszély azonnali felismerése, azaz nem véletlen, hogy az állatok csalhatatlan ösztönnel és villámgyorsan felismerik ellenségeiket. Az egyik vizsgálatban a Washington állambeli Cascade-hegység két oldaláról begyűjtött pockok viselkedését vizsgálták. A hegység keleti oldalán a pockoknak a kígyók a természetes ellenségei, a nyugati oldalán viszont a menyétek. A pockokat a laboratóriumban tovább tenyésztették, és megnézték hogy a következő generáció mely fajokat tekinti ragadozóknak, és mely fajokat nem. Annak ellenére, hogy a laboratoriumban született állatok soha életükben nem láttak semmiféle ragadozót, pontosan azokra a fajokra adtak védekező reakciókat, amelyek a szüleik számára fenyegetést jelentettek. A veleszületett fóbia egyébként enyhülő szelekciós nyomásra sem tűnik el, ugyanis még a laboratóriumi patkány is megrémül, amikor először akad össze macskával. Noha emberekkel természetszerűen nem hajthatunk végre hasonló kísérleteket, de fóbiáink szelektív, ugyanakkor általános tartalmai arra utalnak, hogy mi is rendelkezünk hasonló hajlamokkal. Szó nincs persze arról, hogy a környezetből érkező ingerektől való félelmek kialakulásában a tanulás egyáltalán ne játszana szerepet, csak éppen az ilyen jellegű tanulás rendkívül speciális és behatárolt. Jól tükrözi a védekezés evolúciós sürgősségét, hogy a félelem pillanatokon belül kialakul, és rögzüléséhez már egyetlen averzív esemény is elégséges. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy igen behatárolt azoknak az ingereknek a köre, amelyekre ilyen villámgyors félelemtanulással reagálunk. Watson és Rayner híres "kicsi Albert" - kísérletében, amelyre MacKintosh cikke alapján hivatkozunk, egy kisfiút erős hanginger alkalmazásával kondicionáltak egy fehér patkánytól való félelemre. A patkánnyal szemben a valóban nem nehéz embereknél kondicionált félelmi reakciókat kialakítani, azonban ez nem minden ingerre igaz. A többi főemlős esetében is hasonló a helyzet,, mert amint dr. Mackintosh rámutatott, a majmok kígyókkal szemben igen hamar tartózkodóak lesznek, de a virágokkal szemben nem. Még az laboratóriumi állatoknál is azt tapasztalták, hogy a tetszőlegesen kiválasztott ingerek, pl az áramütés is szelektíven alakít ki asszociáciokat. A patkányok hamarabb tanulnak meg félni zajoktól, mint fényektől, mely utóbbieak inkább biztonsági jelzésekként működnek jobban náluk. Amennyiben a félelem az azonnali fenyegetéseket van hivatva kivédeni, soha nem lesz alkalmunk arra, hogy megállapítsuk az egyes viselkedések hatékonyságát vagy eredménytelenségét. A próba-szerencse viselkedés szóba sem jöhet. A speciális védekező viselkedések ugyanis bele vannak programozva az egyes fajokba, és a fenyegető helyzetekben azonnal működésbe lépnek. A patkány azonnal megdermed, amikor életében először macskával találkozik - a macskák ugyanis a mozgó célpontokra figyelnek. A megdermedő félelmi válasz általános, és a patkányok a korábban áramütéssel párosított hangjelzésre is hasonlóképpen reagálnak. Annak ellenére például, hogy a patkányok rendkívül ügyesen tudják táplálékjutalom reményében a ketrecükben lévő pedált nyomogatni, az áramütés elkerülésére képtelenek megtanulni a pedál használatát. Őseiknek gyaníthatóan nem segített sokat, ha egy ragadozó jelenlétében apró tárgyakkal kezdtek el foglalatoskodni. Jómagam is eredményebben oldok meg például egy számtani sorozatot egy üveg bor reményében, mint amikor a tét egy állig felfegyverzett támadó semlegesítése.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.