Mikor észlelted először a pániktüneteket és mennyire voltak súlyosak az első alkalmakkor?

Olyan 3 éve lehetett hogy jött az első amikor vonaton utaztam haza. Az első nagyon enyhe volt, persze, éppen akkor rendkívül erősnek tűnt.

Milyen ütemben súlyosbodtak? Mik voltak a tünetek?

Az első időszakban csak 1 volt egy hónapban, aztán ez szépen lassan kinőtte magát addig amíg naponta minimum 3-4-5-6-7 volt de volt hogy nem is számoltam. A fizikai tünetek között ott volt a remegés, izzadás, csőlátás, iszonyatosan magas pulzusszám. Mentális tünetek pedig; halálfélelem, rettegés, senkiben sem bíztam meg, és folyamatosan arra gondoltam hogy én most itt meg fogok halni, szelektív hallás (csak azt hallottam akit akartam), illetve éjszaka rémálmok, alvási paralízis, lidércnyomások.

Mikor érezted először hogy szakemberhez kell fordulnod? Ki segített neked felkeresni egyett?

Nagyjából fél évvel az első roham után édesanyám segített nekem felkeresni egy nagyon jó pszichológust, de annyira elvolt már búrjánzva a dolog hogy maga a pszichológus is azt mondta hogy nekem pszichiáterre lenne szükségem. Miután abba hagytam a pszichoterápiát, nagyjából egy fél évre bezárkóztam otthon, még a lábamat sem tettem ki az ajtón. Amikor már a telefoncsörgéstől, kopogástól, csengetéstől is pánikrohamom lett, illetve hogyha kiabáltak az utcán, és hogy egy hete nem aludtam már, akkor tudtam hogy segítségre van szükségem, különben feladom. Egyszer egy fél üveg rövidital után sikerült eljutnom a háziorvosomhoz aki adott egy beutalót a kerületi ideggondozóba. Különben pánikroham teljesen véletlenszerűen is jöhetett, de leginkább a tömegközlekedéstől jött elő, majd később már minden külső ingertől ami nem magából a lakásból származott (gondolok itt telefoncsörgés, csengetés, még akár a hiradótol is, az utcán levő ricsajokról, hangzavarról nem is beszélve), de éjszaka is volt hogy rémálomból felkelvén azonnal jött egy roham. Az éjszakáim voltak a legborzalmasabbak, mert a félelmeimet ott általában át is éltem az álmaimban.

A pszichiáternél az első alkalom milyen volt?Mi történt?

Nagyon érdekes volt, de persze csak utólag mondva ezt, hiszen éppen akkor rettenetesen féltem. Időpontra mentem, és a nővér akihez oda kellett menni adott nekem két papírt amit ki kellett tölteni. Az egyik egy Hamilton-féle Szorongás Skála volt, a másik egy Beck-féle Depressziós Skála. Ezeket ha kitölti a beteg, megkönnyítí az orvos dolgát, hiszen ha megnézi az eredményeket, van fogalma arról hogy a beteg milyen állapotban van. Mikor bementem, bemutatkozott az orvos, nagyon kedves és szimpatikus volt. Elmondtam neki a tüneteimet, ő a számítógépén írkált valamit, majd egy rövid gondolkodás után elmondta nekem hogy Pánik Szindrómám, Mániákus depresszióm illetve Agorafóbiám van. Persze, a legsúlyosabb depresszió és az agorafóbia már a pánikbetegség miatt alakult ki.

Mi volt a feltételezhető oka a betegséged kialakulásának? Úgy tudom a tudomány mai állása szerint:), csak elméletek vannak a kialakulás
oka(i)ra.

Nagyon nagyon stresszes időszakom volt, iskolámat utáltam, éppen egy másik iskolába jelentkeztem át és mivel nehezen illeszkedek be akárhova is így féltem ettől, otthoni problémák százai, magányosság, szóval stressz stressz hátán. Persze tudni kell hogy mindig is egy nagyon stresszes,paranoid és félénk ember voltam :)

Milyen gyógyszereket kaptál, mi volt a hatásmechanizmusuk?Ezt kérlek fejtsd ki bővebben, tudom nem vagy laikus a témában:)

Két féle gyógyszert kaptam már az első alkalommal. Az egyik egy Paroxetin hatóanyagú SSRI (szelektív szerotonin visszafelvétel gátló) antidepresszáns, illetve egy Benzodiazepam csoportba tartozó, Alprazolam hatóanyagú nyugtatót. A nyugtató elsődleges célja az AKUT szóval az azonnali hatás aminek folyamatosan szedésével csökkenthető illetve megszűntethetőek a pánikrohamok bár csak nyugtatót nem szoktak adni, hiszen ez magában nem túl hatásos. Az SSRI antidepresszáns pedig az agyban lassan nagyjából 2-3hét-1-1,5 hónap alatt (betegtől függően) kezdi el kifejteni a hatását a szerotonin szint buherálásával. Ennek nincsen akut hatása, nem tompít, nem kábít, nem altat. A kettő gyógyszer nagyon hatásosan nagyjából 1 hónap alatt ismételten "utca-késszé" kezdett tenni. Egy 2 hónap azért kellett hogy ismételten normálisan tudjak közlekedni.

A betegség alatt, milyen fiziológiai változáson ment keresztül a szervezeted?

Igazából csak annyin hogy magasabb lett a vérnyomásom, fogytam nagyjából 10 kilogrammot, és hogy a lábamon van egy két nyom mivel az antidepresszáns miatt viszkettek a lábaim rettenetesen, de más mellékhatása nem volt. Egy ilyen komoly gyógyszertől nem lehet elvárni hogy ne legyen semmilyen mellékhatása, persze nagyon sok esetben semmilyen mellékhatással nem kell számolni :)


Milyen volt és lett az életed a gyógyulásod után, és mennyire változtatta meg a mindennapjaid?

Előtte nagyon jó volt az életem, szociális életem nagyon jó volt. Sajnos miután kialakult, a szociális életem megszűnt :D De persze próbálok azért ezen változtatni, csak néha még ma is nehéz :)

Mik azok a módszerek, melyeket megtartasz és melyek életed elengedhetetlen részévé váltak amiatt, hogy jól érezd magad?

Megmaradt egy pár "szabály" amik leginkább a közlekedésre vonatkoznak. Például ilyen az hogy sötétedés után nem szívesen közlekedek, legfeljebb gépkocsival. De ha ezeket betartom, semmi gond nincsen. De ezek nem zavaróak, és az életminőségemet nagyon minimálisan/egyáltalán nem befolyásolják. Persze ehhez kell igazítanom dolgokat.

Mit tanácsolnál azoknak, akik még az út elején járnak?

A legeslegfontosabb hogy még a legelején el kell kapni és segítséget kérni! Nem szabad vele egyetlen percet sem várni, mivel magától nem fog elmúlni -én is erre vártam, hiába- hanem az idő múlávásal, hiába szűnik meg a stressz, ez csak rosszabbodni fog. A másik hogy nem szabad feladni SOHA! Jobb lesz, csak segítség kell mindenképpen. Segítséget kérni nem szégyen! :) Ha valaki azt mondja nekem hogy nem szeretik a mentális gyógyszereket mert hogy azok butítanak és ehhez hasonlók, csak azt szoktam mondani hogy ez ugyan olyan betegség mint a valaki mondjuk cukorbeteg. Csak itt ugye nem inzulint kap a beteg hanem pszichoterápiát vagy gyógyszereket és itt nem a hasnyálmirigy termeli rosszúl az inzulint, hanem az agyunk szabályoz rosszúl valamit. Ez is betegség, nem mi tehetünk róla. Ha nem szeretne először gyógyszert szedni akkor meg lehet próbálni egy pszichoterápiát, de ez csak a nagyon elején működőképes a legtöbb esetben.

Kérlek írd le mit tennél még hozzá amit fontos lenne megemlíteni.

Igazából minden fontosan leírtam. Köszönöm a lehetőséget s hogy válaszolhattam a kérdéseidre! :)

Mindig is érdekelt az agynak e területe, kissé felderítetlen. Most egy kicsit beleástam magam témába, leírom mit találtam, egy két adatot loptam (évszámok stb...) mert én sem tudok mindent. :)

A központi mag körüli, a hipotalamusszal szoros kapcsolatban álló agyterület a limbikus rendszer. Több képletből áll, és az ösztönös, a hipotalamusz és az agytörzs szabályozása alatt álló viselkedéseket is ellenőrzi. A kezdetleges limbikus rendszerrel rendelkező állatok, például a halak és a hüllők az olyan tevékenységeket, mint a táplálkozás, a támadás, a menekülés vagy a párosodás, sztereotip módon hajtják végre. Az emlősöknél a limbikus rendszer már gátolja ezeket az ösztönös viselkedésmintákat, s így az állat a környezet változásaira rugalmasabban és adaptívabban képes reagálni.

 A limbikus rendszer egyik része, a hippokampusz az emlékezésben játszik különleges szerepet. Szerepére akkor derült fény, amikor az 1950-es években néhány esetben epilepsziás betegeknél terápiás célból sebészileg eltávolították. A felgyógyuló betegek gond nélkül felismerték a régi barátaikat, emlékeztek a korábban velük történtekre, olvasni sem felejtettek el, és birtokában voltak begyakorolt készségeiknek is. Az operáció előtt kb egy éven belül történt események felidézésére azonban csak kevéssé vagy egyáltalán nem voltak képesek. Nem ismerték fel például azt az új ismerősüket, akivel vagy heteken át rakosgatták ugyanazt a kirakósjátékot úgy, hogy nem emlékeztek arra, hogy előzőleg már kirakták volna, mint ahogy ugyanazt az újságot többször is kiolvasták anélkül, hogy bármire emlékeztek volna belőle. (Squire és Kandel, 2002) A limbikus rendszer az emocionális (érzelmi) viselkedésben is szerepet játszik. Az amygdala, az agy mélyében megbúvó, mandula formájú képlet nélkülözhetetlen az érzelmek, elsősorban a félelem átélésénél (Maren, 2001). Bizonyos régiónak irtása esetén a majmok félelme jelentősen csökken. Az ilyen sérülést szenvedett emberek sem a félelmet tükröző arcokat nem képesek felismerni, sem új félelmi válaszokat elsajátítani. Abból, hogy azt agyat három - a központi magból, a limbikus rendszerből és a nagyagyból álló - koncentrikus struktúraként kezeljük, nem szabad arra következtetnünk, hogy az egyes részek egymástól függetlenek. Olyanok inkább, mint az egymással összekapcsolt számítógépek. Mindegyiknek megvan a maga szerepe, a számítási és a döntési folyamatokban - amelyekhez a nagyagy remekül alkalmazkodott, és amelyek alapvetően különböznek a reflexes tevékenységek szabályozásához szükséges folyamatoktól (limbikus rendszer) -, mégis együtt kell működniük. Az izmok finomabb alkalmazkodása (írás vagy muzsikálás közben) egy másik típusú, az előagy elsődleges motoros régiója által közvetített szabályozórendszert igényel. Az ilyen tevékenységek a szervezet integritását fenntartó komplex rendszerekbe rendeződtek.

  A félelem rendkívül erőteljes érzés - vajon miért? Az ok feltehetően abban keresendő,  hogy biologilag rendkívül fontos reakcióról van szó, amely komoly veszedelem esetén segít mozgósítani erőforrásainkat önmagunk megvédésére. Ebből a megközelítésből a félelem része annak a viselkedéses rendszernek, amely a környezet ártalmaival szemben hivatott megvédeni bennünket. A fajok többsége számára a legnagyobb fenyegetést az jelenti, ha más fajok táplálékként akarják használni őket. Mivel a ragadozókkal szemben önmagát megvédeni képtelen, elfogyasztott élőlény lehetősége génjei továbbadására gyakorlatilag lenullázódik, nem csoda, ha a ragadozókkal szembeni védekezésre hatékony rendszerek alakultak ki. Az agy bizonyos területei kizárólag ezzel foglalkoznak, ellátva a félelem érzésével a különböző fajokat az egerektől-patkányoktól kezdve a majmokig, ill. az emberig. Amennyiben a félelem érzéséért a természetes kiválasztódás a felelős, akkor kézenfekvő genetikai tényezőket gyanítani a háttérben. A félelmet tehát egyrészt biológiai szerepe határozza meg, de a képet - a behaviorista kutatók legnagyobb bosszankodására - még legalább két tényező szinezi. Nem mindegy, hogy milyenek a félelmet kiváltó körülmények, azaz hogy mi indítja be a védekező viselkedéses rendszert, továbbá az sem mindegy, hogy a félelem következtében milyen módon viselkedünk. A természetes szelekció nemcsak azt hatázozza meg genetikai bejegyzéseken keresztül, hogy mitől féljünk, hanem azt is, hogy ezt miként tegyük, és hogy milyen módon viselkedjünk fenyegető helyzetben. A ragadozókkal szemben azonnali védekezésre van szükség, gyorsan és hatékonyan kell cselekednünk, amit a lassú, próba-szerencse jellegű és megerősítésen alapuló tanulás egyszerűen nem képes biztosítani. A próba-szerencse stratégiát alkalmazó fajokat ma már inkább a paleontológusok tanulmányozzák, nem pedig a pszichológusok.Mindennél fontosabb a veszély azonnali felismerése, azaz nem véletlen, hogy az állatok csalhatatlan ösztönnel és villámgyorsan felismerik ellenségeiket. Az egyik vizsgálatban a Washington állambeli Cascade-hegység két oldaláról begyűjtött pockok viselkedését vizsgálták. A hegység keleti oldalán a pockoknak a kígyók a természetes ellenségei, a nyugati oldalán viszont a menyétek. A pockokat a laboratóriumban tovább tenyésztették, és megnézték hogy a következő generáció mely fajokat tekinti ragadozóknak, és mely fajokat nem. Annak ellenére, hogy a laboratoriumban született állatok soha életükben nem láttak semmiféle ragadozót, pontosan azokra a fajokra adtak védekező reakciókat, amelyek a szüleik számára fenyegetést jelentettek. A veleszületett fóbia egyébként enyhülő szelekciós nyomásra sem tűnik el, ugyanis még a laboratóriumi patkány is megrémül, amikor először akad össze macskával. Noha emberekkel természetszerűen nem hajthatunk végre hasonló kísérleteket, de fóbiáink szelektív, ugyanakkor általános tartalmai arra utalnak, hogy mi is rendelkezünk hasonló hajlamokkal. Szó nincs persze arról, hogy a környezetből érkező ingerektől való félelmek kialakulásában a tanulás egyáltalán ne játszana szerepet, csak éppen az ilyen jellegű tanulás rendkívül speciális és behatárolt. Jól tükrözi a védekezés evolúciós sürgősségét, hogy a félelem pillanatokon belül kialakul, és rögzüléséhez már egyetlen averzív esemény is elégséges. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy igen behatárolt azoknak az ingereknek a köre, amelyekre ilyen villámgyors félelemtanulással reagálunk. Watson és Rayner híres "kicsi Albert" - kísérletében, amelyre MacKintosh cikke alapján hivatkozunk, egy kisfiút erős hanginger alkalmazásával kondicionáltak egy fehér patkánytól való félelemre. A patkánnyal szemben a valóban nem nehéz embereknél kondicionált félelmi reakciókat kialakítani, azonban ez nem minden ingerre igaz. A többi főemlős esetében is hasonló a helyzet,, mert amint dr. Mackintosh rámutatott, a majmok kígyókkal szemben igen hamar tartózkodóak lesznek, de a virágokkal szemben nem. Még az laboratóriumi állatoknál is azt tapasztalták, hogy a tetszőlegesen kiválasztott ingerek, pl az áramütés is szelektíven alakít ki asszociáciokat. A patkányok hamarabb tanulnak meg félni zajoktól, mint fényektől, mely utóbbieak inkább biztonsági jelzésekként működnek jobban náluk. Amennyiben a félelem az azonnali fenyegetéseket van hivatva kivédeni, soha nem lesz alkalmunk arra, hogy megállapítsuk az egyes viselkedések hatékonyságát vagy eredménytelenségét. A próba-szerencse viselkedés szóba sem jöhet. A speciális védekező viselkedések ugyanis bele vannak programozva az egyes fajokba, és a fenyegető helyzetekben azonnal működésbe lépnek. A patkány azonnal megdermed, amikor életében először macskával találkozik - a macskák ugyanis a mozgó célpontokra figyelnek. A megdermedő félelmi válasz általános, és a patkányok a korábban áramütéssel párosított hangjelzésre is hasonlóképpen reagálnak. Annak ellenére például, hogy a patkányok rendkívül ügyesen tudják táplálékjutalom reményében a ketrecükben lévő pedált nyomogatni, az áramütés elkerülésére képtelenek megtanulni a pedál használatát. Őseiknek gyaníthatóan nem segített sokat, ha egy ragadozó jelenlétében apró tárgyakkal kezdtek el foglalatoskodni. Jómagam is eredményebben oldok meg például egy számtani sorozatot egy üveg bor reményében, mint amikor a tét egy állig felfegyverzett támadó semlegesítése.

Az élet kemény harc és a legmocskosabb dolog a vége. Elveszi egy csomó idődet és mit kapsz a végén? BELEHALSZ. Ez a jutalom, mint valami bónusz. Pont fordítva kellene működnie:Meghalni kéne először ..letudni rögtön.Aztán jöhetne az öregek otthona.Ha már eleget fiatalodtál, kirúgnak, és leendő munkahelyedtől máris kapsz egy aranyórát.Ezután dolgozni mész.Ledolgozol 40 évet, amíg végre elég fiatal vagy ahhoz, hogy visszavonulhass, élvezd az életed, és költhesd a megkeresett pénzedet.Bulizol, piálsz, elszívsz egy staubot.Közben felkészülsz az iskolára: egyetem (még több buli, még több pia, nők minden mennyiségben), középiskola (ugyanaz visszafogottabban), majd általános.
Utána kiskölyök leszel, és annyit játszol, amennyi csak beléd fér.Nincsen semmi felelősség a válladon.Aztán belebújsz egy kellemes meleg helyre ahova ha férfi vagy amúgy is mindig vágysz, ahol azután lebegve töltöd az utolsó 9 hónapodat, és alaposan kipihened magad.Végül egy eksztatikus orgazmusban kivonod magad a világból.

Amikor írtam, arra gondoltam, milyen nehéz volt 16 évesnek lenni a gimiben. Mindig is művész akartam lenni, úgyhogy én voltam az a magányos lány, aki folyton részeg. Egyetlen igaz barátom volt. Volt egy lány, akit nagyon kedveltem, aki nagyon közönséges képeket készített a barátjával, ami miatt eléggé elkenődtem, a kétségbeesés, irigység és alkoholizmus fertőjében fetrengtem.

Ha kiváncsiak vagytok elmondom. :) Az egész egy - két éve kezdődött, elolvastam egy könyvet ajánlásra. Ókori görög orvosról szólt, életem olvasmánya volt azt kell írjam. Mika Waltari - Sinuhe

http://mek.oszk.hu/00800/00882/html/  itt van online ;)

trailer: :)

Én, Szinuhe, írom e sorokat, Szenmutnak és asszonyának, Kipának a fia. Nem azért, hogy Kemet földjének isteneit dicsőítsem, mert az istenekből elegem van. Nem akarom dicsőíteni a fáraókat sem, mert megelégeltem az ő tetteiket is. A magam kedvére írom csupán. Nem keresem isteneknek és uralkodóknak kegyét, nem vezet félelem vagy a jövő reménysége. Életemben oly sokat láttam és vesztettem, hogy nem gyötör hiábavaló félelem, és a halhatatlanság reményére éppúgy ráuntam, mint ahogyan ráuntam az istenekre és a királyokra. Mindezt csupán a magam kedvére írom, és ez különböztet meg minden más írótól, a múltban és a jövőben egyaránt. Mert mindent, amit valaha leírtak, vagy az istenek, vagy az emberek kedvéért írtak le. Én a fáraókat is embernek akarom tekinteni, hiszen haragjukban, félelmükben, szenvedélyükben vagy csalódásukban éppolyanok, mint mi vagyunk. Bizony, semmiben sem különböznek tőlünk, hiába jegyzik be őket akár ezerszer is az istenek közé. Ezer meg ezerszer beírhatják őket az istenek családjába, mégis emberek maradnak, hasonlók a többiekhez. Megvan a hatalmuk, hogy haragjukat kitombolják és a félelem elől elmeneküljenek, de a szenvedélytől és a csalódástól nem védi őket semmi. S amit eddig írtak, vagy az uralkodó parancsára írták, vagy az isteneknek akartak hízelegni, vagy az embereket rászedni, hogy elhiggyenek olyasmit, ami nem történt meg. Vagy éppen azért, hogy elhiggyék: minden másképpen történt, mint a valóságban.

Én, Szinuhe, láttam egy fiút, aki az utcasarkon agyonverte apját. Láttam, hogyan támadnak szegények gazdagok ellen, istenek istenek ellen. Láttam olyan férfit, aki egykor aranyserlegből itta borát, nyomorúságában pedig térdre ereszkedve, tenyérrel mert vizet a folyóból. Azok, akik egykor aranyat mértek, később az utcán koldultak, feleségük pedig hitvány rézkarika áráért adta el magát kifestett négereknek, hogy kenyeret vehessen a porontyainak. Szemem előtt tehát nem történt semmi új, ami pedig azelőtt megtörtént, megtörténik a jövőben is. Ahogyan az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik meg a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyanolyanok lesznek, mint azok, akik előttem éltek. Hogyan érthetnék hát meg az én bölcsességemet? Miért remélném, hogy elolvassák szavaimat?

De én, Szinuhe, a magam kedvére írom ezeket, mert a tudás úgy marja szívemet, akár a lúg, és minden öröm kiveszett az életemből.

Száműzetésem harmadik évében kezdem írni ezt a könyvet, a keleti tengernek partján, ahonnan Punt földjére vitorláznak a hajók, sivatagok és hegyek közelében, ahonnan az uralkodók köveket bányásztattak egykor, hogy megörökíttessék képmásukat. Azért írom, mert torkomban megkeseredett a bor. Azért írom, mert elvesztettem a vágy örömét, és nem vidámítja fel többé arcomat a szép kert és a halakkal teli tó. Télidőben, hideg éjjeleken fekete leány melegíti ágyam, de nem telik örömem benne. Elűztem magamtól az énekeseket, fülemet ingerli a lantok és sípok hangja. Ezért írom le mindezt, én, Szinuhe, aki nem veszem hasznát a gazdagságomnak, az aranyserlegeknek, a mirhának, sem az ébenfának és az elefántcsontnak.

Mert mindenem megvan, nem vettek el tőlem semmit. Pálcámat még most is félik a rabszolgák, az őrök is fejet hajtanak előttem, és kezüket térdükhöz kapják, ha látnak. Ám kimérték lépteim terét, és semmiféle hajó nem jöhet ide, a parti vizekig. Soha többé nem érezhetem a fekete föld illatát tavaszi éjszakán, ezért is írom ezt.

Pedig nevemet valamikor a fáraó aranykönyvébe is beírták, és aranyos házban laktam, a fáraó jobbja felől. Szavam súlyosabb volt, mint a hatalmasoké, ajándékokat küldözgettek nekem az előkelők, nyakamat aranyláncok fonták körül. Mindenem megvolt, amit ember megkívánhat, de ember lévén, többet kívántam, mint amit ember elérhet. Ezért vagyok itt, ahol vagyok. Horemheb fáraó uralkodásának hatodik évében száműztek Théba városából azzal, hogy mint a kutyát, agyonvernek, ha visszatérnék; azzal, hogy mint a békát, úgy lapítanak szét, ha elhagyom azt a helyet, amelyen élnem megszabatott. Az uralkodó parancsa ez, a fáraóé, aki egykor barátom volt.

De mielőtt elkezdeném könyvem, hadd panaszolja el szívem a panaszát, mert a száműzöttnek szíve, mely a bánatban megfeketült, egyre panaszkodik. Aki ivott a Nílus vizéből, az visszakívánkozik hozzá, mert szomját nem oltja semmiféle más föld vize.

Aki Théba városában született, az visszakívánkozik falai közé, mert nincs a föld színén Thébához fogható város.

Aranyserlegemet szívesen cserélném cserépkorsóra, csak még egyszer taposhatnám Kemet országának puha földjét. Lenruhámat is felcserélném a rabszolga cserzett bőrével, csak még egyszer hallanám, hogyan susog a folyam menti nádas a tavaszi szélben.

Tiszta volt ifjúságom vize, kedves volt bolondsága. Keserű és fanyar öregségem bora, és a legfinomabb mézes lepény sem teheti ízesebbé nyomorúságom sanyarú kenyerét. Térjetek vissza, forduljatok meg, elmúlt éveim; hajózzál, ó, Ámon, a magas égen nyugatról kelet felé, hogy visszakaphassam újra az ifjúságomat! Egyetlen szót sem másítok meg, minden tettemet úgy vallom, ahogyan volt. Ó, te karcsú nádtoll, ó, sima papirusz, adjátok vissza hiábavaló tetteimet, ifjúságomat és a bolondságomat.

Szinuhe írta ezt, a száműzött, aki szegényebb Kemet földjének minden szegényénél.

A hétköznapokban gyakran összekeverjük a típus és a vonás fogalmát, pedig a személyiség két egészen eltérő megközelítéséről van szó. Amikor azt mondjuk valakiről, hogy annyira nyugodt típus, ezzel sokszor csak annyit akarunk kifejezni, hogy másokhoz képest ez a bizonyos tulajdonság rá sokkal jellemzőbb, Ám nem egészen ez a helyzet, ha valóban típusról beszélünk: a definíciója szerint a típus jellegzetes, elkülönült kategória, ebből fakadóan a típusba tartozás mindig "vagylagos" - miközben az imént említett vonás-alapú jellemzés fokozati kérdés. Egy élesen elhatárolt kategóriába nem lehet egy kicsit beletartozni, egy kicsit meg nem. Mint ahogy nem lehet valaki kicsit terhes. Ugyanígy egy extravertált típusúnak mondott embertől például általában azt várjuk, hogy mindig társaságkedvelő lesz, minden helyzetben keresi az emberekkel való kommunikálás lehetőségét, folyamatosan interakcióba lép másokkal, beszélget, mindig életvidám, aktív stb... Ha viszont nem ilyen kategorikus szemléletet alkalmazunk, akkor inkább arról van szó, hogy emberünk másokhoz képest sokkal közvetlenebb, legtöbbször barátkozó természetű stb... Vagyis ebben a megközelítésben egy tendenciát fogalmazunk meg egy hajlamról, belső diszpozícióról beszélünk, ami másokhoz viszonyítva jellemzi őt. A vonások tehát egy olyan skálát képeznek, amin az átlagértéknál csoportosulnak, a körül szóródnak a konkrét egyének értékei, szemben az élesen elkülöníthető, speciális kategóriákat megjelenítő típusokkal - ahol az egyes személyek vagy beletartoznak valamely típusba, vagy nem. Mindez persze csupán fogalmi kérdésnek tűnhet, és látszólag nincs is túl nagy jelentősége, de azért érdemes átgondolnunk, hogy ennek milyen hétköznapi következményei lehetnek. Például azzal, hogy típusokat alkalmazunk mások (vagy akár önmagunk) leírására, valójában megcímkézzük az embereket (vagy magunkat). Mivel "fekete-fehér" megkülönböztetésről van szó, nem gondoljuk, hogy itt lehetnek átmenetek is. Ha például azt hallottuk Jenőről, hogy aggresszív típusú ember, akkor ezt könnyen általánosítjuk minden viselkedésre - még akkor is, ha őt magát még sosem láttuk. Ennek alapján azt gondolhatjuk, hogy egyáltalán nincs tekintettel másokra, hogy ő az, aki autóba ülve folyamatosan előzget, száguldozik, aki mindig keményen konfrontálódik főnökével, sőt még a gyerekének is lekever otthon egy-egy fülest. De lehet, hogy ezek közül csak egyetlen dolog igaz Jenőre, aki mondjuk autóversenyzőként keresi a kenyerét. Ebben tényleg agresszív, és rámenős, mindenkit megpróbál legyőzni, megelőzni - és ebben valóban nincs tekintettel a másikra. De hétköznapokban béketűrő ember, kedves szomszéd, otthon pedig szerető apa. Kissé cinikusan nézve a tipizálást, mondhatjuk hogy persze mindenki abból a dobozból lóg ki, amibe megpróbálják beleerőltetni.